Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Fordulásban: Mikor tudod valósan ott hagyni a vetített történeted? Mikor jön az egyel valósabb valóság? I.

 

2013.03.06

 

"tudatos teremtők vagytok"

"teremtsd magad újra minden pillanatban"

"te vagy a Teremtő"

...

Ismerős?

Hogy 20 éve ezt hallgatjátok, ezt olvassátok, ezt üzeni nektek mindenki?

És az ismerős, hogy mennyit, de mennyit játszottatok vele, mennyit próbálkoztatok, gyakorlatoztatok eddig?

 

Mindenféle technikákkal, tanfolyamokkal, segítségekkel, amik látszólag egymásnak ellentmondóak voltak számotokra sokszor, és amiről egyik nap azt hittétek igaz számotokra és működik, másnapra kiderült, hogy már elavult, vagy már nem is működik?

 

Most egy icipicit rendet rakunk ebben a zűrzavarban, mert tudom, hogy nagyon sokatoknak tele van már a butykosa ezekkel a frázisokkal, az ötletekkel, a tanácsokkal, a tanfolyamokkal, az üzenetekkel. Tudom, hogy sokan sokszor keseredtetek el, és adtátok fel, mikor valami újabb és újabb csodaszer jónak ígérkezett, és megint belevágtatok, és megint, és megint, és mindig valahol elcsúszott, mindig csalódtatok a végén... Vagy ha szerencsésebb alkat vagy, akkor egyszerűen csak felfogtad, hogy addig a pontig tudott segíteni, egy darabig működött, de már megint valami mást kell keresned, mert már nem működik...

 

Akik ismerik a történetemet, tudhatják, hogy 2006-ban úgy ébredtem fel, hogy ki-be járkáltam ebből a vetítésből.

 

Megtapasztaltam valósan, hogy én akkor is vagyok, amikor nincs ez a vetített történet, és ÉN valójában az vagyok, aki ehhez vetít magának egy cuki Juditka formát, és a formán keresztül vetítődik Juditka köré a látszólagos külvilága. A Juditka nézőpontjából ez úgy tűnt, mintha egy belőle kivetítődő valósággömb lenne, aminek a belső felületén fut a vetítés, amitől Juditka elkülönülve érzi magát... De valójában Én az a nézőpont vagyok, aki ezt az egészet vetítette, hogy így tapasztalja meg magát egyrészt közvetlenül Juditkán keresztül, és közvetve a látszólagos külvilágán keresztül.

 

Most nem részletezem a 3 nagy fázist, ahogy visszaértem teljesen magamba, a történet írójába, vetítőjébe, most csak egy meghatározó fázisát emelném ki, ahol egy ponton itt hagyhattam volna elvileg ezt a történetet, ezt a vetítést, vagy onnantól teljesen a kezembe vehettem volna, hogy én magam írom tovább, folytatom, és hogy miért nem voltam még akkor kész rá...

 

Akkor ott tartottam, hogy a Juditka személyiség már feloldódott, lebomlott, és éppen azt fedeztük fel, hogy akkor ki is vagyok én, ha nem az, aminek eddig hittem magam. Már nagyjából túl voltam az egész nagylélekszintem felismerésén, egybeintegrálásán, emlékeztem magamra, emlékeztem, hogy ki vagyok, miért is vagyok, miért is jöttem, mit is írtam magamnak erre az életre, mit vállaltam, miért fejeltem be ide, ebbe a történetbe, legalább is addig a pontig, és ehhez egyre több képességem jött elő.

 

2010 szeptemberében Egyiptomban egy energiamunkán voltunk, és éppen akkor lettem szétválasztva a volt párommal abból, ahogy mi szívcsakrában összeragadtunk. Ott, akkor majdnem meghaltam, mintha kést forgattak volna szívemben, és úgy éreztem a test mindjárt szívinfarktust kap. Thot energiája segített, hogy megmaradjak, és ez után a dráma után végig vitt egy nagy átrendezésen, összegzésen egy társamon keresztül.

 

A végső konklúzió az lett, hogy valójában szabad vagyok, mindent megcsináltam, amiért jöttem, letudtam az úgynevezett "karmikus köreimet", nagy ciklusaimat, vége az eddigi történetemnek, és választhatok, hogyan tovább... Innen akárhogy írhatom a történetet, kiléphetek, vagy folytathatom, mint tudatos teremtő.

 

És akkor egy ponton ott hagyott ez a társnőm.

 

Ültem az Egyiptomi szálloda kertjében, és kimerevedett a kép, a vetítés.

 

Eltűntek az emberek, minden mozgás megszűnt.

 

Se szél, se madarak, se hangok, emberek meg pláne nem, és tényleg egy kimerevített képben ücsörgött a Juditka, a test sem mozdult, csak az alapbiológia funkcionált. Olyan volt a látvány, mint egy üres díszlet.

 

Ott ültem és néztem át Juditka szemein keresztül, és nem bírtam levenni a szemem a képről.

 

Közben hallottam magamban magamat, hogy tessék, vége, most hagyd itt, itt a vége, tudod, emlékezz, jobbra fel a tudattal - ahogy Thot tanította - ,  engedd el..., indulj!

De nem bírtam... képtelen voltam a tudatommal mozdulni, akár egy icipicit is fordulni bármerre...!

Mintha lefagyott volna a gép, a szoftver... és csak néztem az üres díszletet, mint állóképet.

 

Több mint egy órán át ülhettem így befagyva, kimerevített képpel, és közben valahol bent eszméletlen gyors párbeszéd zajlott a lelkemben vagy a lelkemhez tartozó tudatban(?)

 

Éreztem még nem vagyok kész, még képtelen vagyok rá, még nem engedtem el mindent, még nem zártam le mindent, még nem tudom hogyan csináljam, még nem tudom biztosan, hogy mi is lenne ez után. Nem látom, nem látom, nem tudom, nem vagyok benne biztos, ez még nem biztonságos, még nem vagyok erre felkészülve...

 

Egy csomó ősfélelem kapcsolt be, és ez mind a lelkemből szól.  A test mozdulatlan és merev volt, a test felől nem érzékeltem semmilyen félelmet, semmilyen érzés, érzet, információ nem jött.

 A lelkem nem volt még kész rá... Elengedni a fiam, elengedni a párom, elengedni ezt a történetet, ezt az életet.

 

Biztos, hogy mindent végigcsináltam már amiért jöttem?

 

Volt némi hiányérzetem, és aztán egyre egyszerűbb, egyre beszűkültebb kifogások, félelmek jöttek fel, egyre mélyebbről... tehetetlenség, magány, egyedül vagyok, képtelen vagyok rá, én ehhez gyenge vagyok, ehhez még kicsi vagyok, nem tudom hogyan csináljam... Minden kettős kicsike lélekrészem bekapcsolt, és megmutatta magát. Éreztem, hogy jönnek a kifogások sorban, egyre több, egyre nyomasztóbb.

 

A végén már nagyon-nagyon féltem. És csak ijedten néztem, hogy jelenjen meg már valaki a képen, hol a párom, hol vannak az emberek, tudjak már mozdulni végre.

 

Teljesen beszűkült a tudatom.

 

Közben hallottam, hogy na de hát Te vagy a történet írója, Te vagy a teremtő, emlékezz, van e rajtad kívül más, itt vagy a saját filmedben, úgy írod tovább a történetet, ahogy szeretnéd.

Senki sincs külön tőled, írd olyanra amiben jól érzed magad!

 

És akkor ott még bizony ez sem ment, mert erre is bekapcsolt nagyon sok félelem, és képtelenség érzés.

 

Na de hát itt ülök Egyiptomban egy szállodában, teljesen egyedül, egy szál nyári ruhában, minden nélkül, semmi sem volt nálam, semmi... de semmi... És ketyegett az agyam, hogy a csudába lehet innen úgy tovább írni a történetet, hogy innentől én vagyok a valóságom fő irányítója?

Annyira beszűkültem, hogy egyetlen ötlet sem jutott eszembe, hogyan lehetne itt tovább írni, semmiféle jó érzést, vágyat nem éreztem, ahogy előtte már egyre tudatosabb teremtéseket gyakorlatoztam az elmúlt években.

 

Csak a hiányérzetek kapcsoltak be, hogy na de nincs nálam a szoba kulcs, nincs nálam pénz, nincsenek nálam papírok, útlevél, repülőjegy, semmi... Nem tudom a nyelvet, azt sem tudom mit akarhatnék én itt egyáltalán, hogy jutok haza, kikkel, mivel, kik legyenek a társaim ebben... ?

Ááá, nagyon megijedtem, hogy én erre bizony egyáltalán nem vagyok még kész, ez túl nagy felelősség, én ehhez kicsike vagyok, és még egy csomó mindent nem ismerek ehhez, nem tudok semmit, hogyan írhatnám én innentől tudatosan. Egyértelmű lett számomra, hogy még nem vagyok ott, hogy erre emlékezzek, egyértelműen nem vagyok annyira felébredve, hogy abba a tudati nézőpontomba kerüljek, ahonnan ezt átlátom, ahol már mindent ismerek.

 

Nem, még nem ismerem a világom, nem, még nem tudom a szabályait, nem, még nem tudom, hogyan működtetem, nem még nem tudom, ezt hogyan csináljam.

 

Még szükségem van gyakorlatozásra!

 

Te ismered már a szabályait a világodnak, te tudod már hogyan működsz?

Te felismerted már, miket vetítesz és miért pont az történik veled ami? 

Tudod már, hogy miért nem úgy néz ki a teremtésed, mint amit megálmodtál?

Tudod ki írja valójában ezt a történetet, amit élsz, találkoztál már a valódi történetíróddal?

Tudod miért pont ezt a történetet választottad?

Tudod, hogyan alakítsd másmilyenre egy adott helyzetet, történetrészt?

Tényleg csinálod is valósan?

Van belőle annyi és olyan tudatos gyakorlati tapasztalatod, ha tényleg élesben kirántódnál a vetítésedből, akkor tudnád, hogy mit és hogyan csinálj, mi van azon túl?

Nem az elméletet kérdem, a frázisokat, a begyakorolt, sokat olvasott üzeneteket, hanem azt, ahogy valósan és tudatosan tudod, hogy mit és hogyan teszel, és valós, tudatos, gyakorlati tapasztalataid vannak e már?

 

Egyértelművé vált, hogy én bizony akkor még nem voltam kész arra, hogy magam írjam a magam történetét, még nem értem el oda magamon belül, így könyörögni kezdtem, hogy had maradjak, és jelenjen már meg valami mozgás a képen végre, valaki adjon már valami életjelet.

 

És ekkor egy ponton újra indult végre a vetítés, és bejött -emlékszem - jobbról először az a társnőm, aki utoljára ott hagyott, majd újra indult az élet, az emberek, a zajok, és megjelent a párom a szobakulccsal együtt, és a többi társam...

És folytatódott tovább ez a vetített történet. Fellélegeztem, és megnyugodtam, hogy végre biztonságban vagyok. Ugyan sok-sok konfliktus, fájdalom, nehézség adódott akkoriban, főleg a párom és köztem, de mégis megnyugodtam, hogy újra a jól megszokott is közegem, társak vesznek körül, jó érzés volt újra megkapaszkodni ebben az érzésben.

 

Mire is volt jó ezt valósan megtapasztalni?

 

a folytatást itt olvashatjátok : II. rész

mozi1.jpg

 

 

 
 


Webáruház belépés

Regisztráció Jelszókérés


Facebook

Levelezőlista



Statisztika

Online: 2
Összes: 428853
Hónap: 4227
Nap: 153