Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


II. Csomagolás az új valóságunk határán. XI. kapu aktiválás hatása

 

előzmény itt:  XI. kapu nyitás hatása: Csomagolás az új valóságunk határán

 

(Rövidnek indult ez a kis bogbejegyzés, majd egy komoly lezárás lett belőle, kitartás az olvasáshoz, remélem megéri )

Ami nagyon Fontos!

A történetben nem ítéletek hangzanak el, és nem azért rakom ki,  hogy bárki bárkiről bármit gondoljon, és ezek alapján megítélje.

NEM!

Azért rakom ki, felvállalva, hogy adjunk esélyt, lehetőséget magunknak most már, hogy feljöjjenek azok a lenyomott minták, hogyan engedjük meg, és hogyan hagyjuk abba.

Senki sem rossz ebben a történetben, sőt!! A legcsodásabb társaim, akikkel kapcsolatom volt, hisz csak olyanokkal vagy képes ilyen mélységekre, akikkel ezt képesek vagytok felvállalni, hogy eljátszátok egymásnak! Amilyen mélyre képes vagy lemenni, olyan magassságba tudsz felérni!


Csak szeretnék röviden (na most már látom, igen hosszan) beszámolni a XY-al való (volt párom) féle mostanában zajló históriáról, hisz hatalmas tanítások vannak benne... hátha majd egyszer nektek is jól jöhet .

 

Szeretném előre bocsájtani, hogy nem a szereplők minősítése a lényege annak, hogy megírom, és közzé teszem. Az élet írja a legtanulságosabb, és legizgalmasabb történeteket, és vannak olyan dolgok amiket csak így, mondhatni közvetetten élünk meg. Vannak olyan epizódok amit közvetlenül, a saját bőrünkön akarunk megtapasztalni, és van amit meg megfigyelünk másokon keresztül. Ehhez rakom oda ezt a kis történetrészt, mások közvetett tapasztalásait gyarapítandó.

 

Ez úton is köszönet a szereplőknek, akik részt vettek benne!

 

csaladom.jpgMostanában Gerald Durrell könyveket olvasunk a fiammal.

Az egyik könyvét pont azzal kezdi, hogy lázadozik és hőzöng a családja, hogy megírásra kerüljenek a történeteik. Perrel fenyegetőztek, és mindenféle módon nyomást próbáltak rá gyakorolni, hogy álljon el ettől a szándékától. Ez úton is köszönet neki érte, hogy nem engedett a nyomásnak, és így gazdagabbakká válhattunk az igen szórakoztató és tanulságos történetei által. Nem szeretném magam vele összehasonlítani, viszont erőt adott, hogy ne csak leírjam magam számára, hanem megosszam veletek a történéseimet.

 

Óva intenék mindenkit a személyek, személyiségi jogaira való hivatkozástól, hisz a személyiségek nem mi vagyunk.

Sőt, pont azokká nem akartunk volna sosem válni, csak ezt elfelejtettük egy ponton.

Így legfeljebb én is a személyiségrészektől kérhetnék elnézést, akik megjelennek ebben a történetben, na de hát azok nem is ők, csak akiknek hiszik magukat, amit hiszünk az meg nem valós, ami nem valós, attól meg hogyan kérhetnénk bocsánatot.

Miért is? 

 

 

És  akkor a történet:
2 hete, még Róma előtt hoztam magamban egy nagyon mély belső döntést, hogy a kettőnk belső gyermekének közös játékát megtestesítő szimbólumunkat el kéne adni, vagy azzal valaminek történnie kell, mert most már tényleg teljesen vége a közös játékunknak, így annak legszimbolikusabb eleme sem maradhat meg most már. Azt tudni kell, akik nem ismernek, hogy a volt párommal van egy közös házunk, amiből ő 6 hónapja elköltözött albérletbe, aminek én fizettem a felét, megegyezés szerint.

A közös játékunkra tettem egy ajánlatot a XY-nak, amit én legbelül igazságosnak éreztem a szívemben, és felajánlottam, ha szeretne a gyerekével tovább játszani, akkor vegye meg esetleg annyiért. Neki ez nagyon nem tetszett, és mivel ez egy technikai eszköz volt, így megpróbálta hosszan taglalni az összes jelenlegi piaci hitrendszert és működési módot, ami következtében az szerinte csak mennyit ér.
Ez után egy kis párbeszéd következett, hogy a hitrendszerek arra valók, főleg egy t-tanár esetében, hogy kiszedjük magunkból, és nem arra, hogy erre hivatkozva akarjunk valamilyen előnyt kovácsolni magunknak egy szituációban.
Majd miután közöltem, hogy nem szeretnék energiát adni annak, hogy mélyen belemenjek vele a jelenlegi piaci élet rejtelmeibe, és alkudozásba fogjunk ennek mentén, így ez a téma elhalt.
Tettem egy ideiglenes ajánlatot, hogy akkor, míg nem születik közöttünk legbelülről fakadó, mindenkit megelégedettséggel eltöltő közös szándék a játékra vonatkozóan, addig felváltva legyen nálunk... és majd később visszatérünk rá.

Mivel ez az energia amit elindítottam azt vonná maga után, valóban szétválasztásra kerül most már minden kapcsolódásunk egészen a fizikai síkig, így ezt megérezve XY. egy igen határozott javaslattal állt elém, mondván erről is beszélnünk kéne, ha már itt tartunk.
Én is pont ezt éreztem következő lépésnek, hisz azért indítottam a közös játékunkkal, mint szimbólummal.

A kivitelezésben viszont volt köztünk némi ellentét.

Kaptam egy olyan levelet tőle, ahol közölte velem, hogy nem szeretne megfosztani annak megtapasztalásától, hogy kiélvezzem milyen albérletben lakni. Sőt, azt is közölte, hogy vagy menjek albérletbe a közös házunkból, vagy menjek a húgomék házába, vagy költözzek vissza a volt férjemhez, mert most ő szeretné a jogos tulajdonát élvezni innentől kezdve.

Nagyon meglepődtem, hogy ilyen határozottan akarja rám nyomni, hogy szerinte nekem most mit kéne csinálnom, és még a lehetőségeimet is felsorolta, hogy arra se legyen gondom. Ez egy igen gondoskodó mentalitás, nem de? Juhéj, szuper!

 

Ennek a levélnek kifejezetten nagyon erős akarati nyomás energiája volt.

 

Majd még pár levélben szóváltás erről, miben is próbáltam tudtára adni, hogy ő nem igen tudhatja az én Isteni Én tervem szerinti következő tapasztalásomat, hogy mi is lesz az és mikor és hogyan, így megkértem, hogy ne engem próbáljon rávenni erőszakosan különböző módokon arra, hogy az ő élete tovább haladjon.

Főleg ne azon gondolkodjon, hogy nekem ahhoz mit kéne tennem, hogy neki jobb legyen.
Azt is kértem, hogy ne engem akarjon kinevezni magában az életében való továbbhaladásának az akadályozójának, hisz nincs kívül senki, aki minket bármiben akadályozhatna, maximum jó kifogásnak használhatunk másokat, saját magunk akadályoztatása miatt.

Egyre dühösebb lett, de leginkább azért, mikor arra próbáltam rávilágítani, hogy én a csak hagyom, hogy megtörténjenek a dolgok, nem tudom mi és hogyan történik, és azt sem, hogy mikor mi a legmagasabb perspektíva szerinti tervem, így jobban járok, ha csak figyelek és megengedésben vagyok és mindig csak azt és annyit cselekszem, amire nagyon erős késztetést érzek belülről.

Már régen ezt élem, és nem tervegetek, nem vágyakozok, nem álmodozok, főleg nem akarok akarattal teremteni semmit magamnak, legkevésbé pedig másokat csiszatolni kívülről, hogy az én életemben változások álljanak be. Ezért kértem, ő se akarjon nekem kitalálni semmit, hisz nem ő a legmagasabb perspektívám, -erősen bízom benne-, és ne engem hibáztasson azért, ha ő nem halad a saját történetében.

Majd ezt felfüggesztettünk egy időre, hisz elutaztam Rómába.


Ahogy hazajöttem, másnap reggel megjelent az ajtóban, a cuccaival együtt, hogy akkor ő bizony most beköltözik.
Esélyem nem volt ellentmondani, mert nagyon határozottan neki is állt az egész házat átrendezni, hogy szerinte akkor hogyan fogunk mi itt elszeparáltan élni egymás mellett. Miután nem nagyon volt más választásom ebben a nyomásban, legalább megpróbáltam vele együttműködni, hogy mégis körülbelül úgy rendeződjön át a ház, hogy ne nagyon érezzem megalázva magam tőle, vagy nagyon rosszul. Így 2-3 óra alatt, ide-oda tologattuk együtt a bútorokat, és kialakult egy olyan összkép, amit ő a fejében elképzelt, hogy hogyan fogom én majd ebben rosszul érezni magam.

Mivel ez már nem az első ilyen nyomással való átrendezése volt a házunknak, ezt már megéltem az együtt élésünk alatt is többször. Egyszer mikor őt zavarni kezdtem, hogy az egyik kis szobában volt a számítógépem - ahol elvonulva dolgoztam-, egy ponton leköltöztetett a nappaliba, mert ő úgy döntött, hogy szeretne abba  kisszobába elszeparálódni tőlem.

Mivel mindig is eszméletlen rugalmas voltam, és sokféle módon éltem már, egyáltalán nem zavart igazán egyik szeszélyes változtatása sem, mindenféle változtatásban megtaláltam magam számára azt a módot, ahogy én mindig jól érzem magam. Jah, egy örök túlélő vagyok ebből a szempontból, és minden szituáción tudok nagyon jót nevetni magamban, ezzel szoktam átemelni magam bármilyen helyzeten.

 

deak-bill.jpg<Erről jut eszembe a legrémesebb helyzetben élésem, mikor egy jóval korábbi lakásunk alá egyszer csak egy koncert és diszkó termet csináltak, és a mélynyomók és a hangszórók gyakorlatilag az ágyam alá voltak felfüggesztve.  Azt hiszem, ha túléltem Deák Bill Gyula vinyákolását az ágyam alatt meg az összes tuc-tuc zenét napi szinten úgy, hogy nem őrültem bele, és megtanultam rezgő ágyban aludni, nekem már nem sok újat tudnak ebben a témában mutatni.

És annak a lakásnak volt még egy kedves szomszédja, mégpedig a hitgyülekezet zárt csoport terme, ahol rendszeresen „ördögűzéseket” végeztek, hörgéssel, üvöltéssel, meg átkozó rituálékat tartottak mindenféle akkori közéletéi személyiségre. Na ez volt a nappali szórakoztató program, az éjszakai pedig a koncertek.

És még élek!>

 

De visszatérve, ami viszont bevallom mellbe ütött, mikor XY. közölte, hogy a fiam (+10), nem jöhet ide a házunkba. Itt csak mi ketten lehetünk, és ő sem fogja idehozni a saját fiát (+9).
Ebbe a kapcsolatba annak idején a gyermekemmel együtt jöttem, úgy hogy az apukával közös felügyelet alatt van a fiunk, mégpedig a legszabadabb módon, szinte napi szinten dönt a gyermekünk, hogy hol szeretne lenni és kivel. Ehhez kellett jó pár hónap a válásunk után, mire kiharcoltuk a fiammal, de mára beállt egy nagyon szép ritmus, rend, mindenféle erőszak, nyomás, manipuláció és akarat nélkül. A fiam szabadsága és az, hogy mikor és hogyan lehetünk együtt, így teljessé vált arról az oldalról.

 

Hogy látható legyen a teljes program, el kell mondanom ezen a ponton, hogy annak idején a házasságomból nagyjából 3 éven keresztül jöttem kifelé. Rengeteg félelem, téves kishitűség, hitrendszer volt bennem, amiken rettentő sokat dolgoztam magamban. A legerősebben a fiammal voltam bezsarolva, az tartott benne a házasságban. Volt egy pont mikor még azt is megkaptam, hogy majd csak akkor váljunk el, ha a fiam 18 éves lesz.

 

Persze közben a mindennapjaink pokoliak voltak, így én pont azt szerettem volna elérni, hogy ne kelljen a fiamnak napi szinten azt néznie, hogy mennyire nem tudnak már együtt élni az apukája és anyukája, hisz két teljesen külön világot éltünk akkor már, és csak fizikailag voltunk összekötve az anyagi síkon, és a gyerekünk mentén.

 

Mikor XY. becsapódott az életembe, pont ebben segített nagyon sokat, hogyan jöjjek ki a házasságomból. Megjegyzem ott futott a megmentő program, én meg jó voltam szegény megmentendő áldozatnak. Tényleg úgy is éltem meg , azóta már tudatosítva lett. Akkor még nem volt számára kérdés a gyermekem, sőt, volt egy olyan szép és titkos álomtervünk is, hogy majd a két fiút magunkhoz vesszük és az milyen szép lesz.

Ehhez az álomképhez képest kaptam most azt a határozott kijelentést, hogy nem jöhet ide a gyerekem, ha szeretnék vele találkozni, azt oldjam meg máshol, máshogy.

 

Ugye ez teljes képtelenség és nonszensz, mindenféle szempontból, de valahogy pont ennek a képtelenségétől, olyan tehetetlennek kezdtem érezni magam. Hogy lehet, az, hogy egy olyan ember, aki maga is apa, vagy egy olyan ember, akivel 2 éve még egy amolyan ikerláng szerű szerelmet éltünk meg, idejut és ezen keresztül, az anyai érzékeny pontomon keresztül próbálja átnyomni rajtam a saját akaratát, kérdezgettem magamtól teljesen kábultan.

Mivel amúgy is ez a szakmám, így megint magamban kerestem az okát, hogy mit is mutat ez nekem jelen pillanatban.

 

És akkor most egy kicsit Rómáról, miért is jártam ott.

 

romakep.jpg

 

Életfeladatom, sőt teremtett feladatom a régi energiák átalakítása, újak behozása, és leginkább a mentális sík bontása. Ez nem csak egyének számára, de bolygó szinten is vállalt feladatom volt, amit jó pár éve tudatosan végeztem is. Mindig engedtem a vezetést, hogy mikor hova kell mennem, és mit kell csinálnom, sőt ezt XY-al való összetalálkozásunk után együtt is csináltuk egy ideig, míg emlékezett saját magára.

 

Így mentem egy 13 fős csoporttal Rómába is, amit nem szeretnék itt taglalni részletesen, mi is volt a feladatunk, mindenki képzeletére bízom egyelőre.

 

A lényeg, azok az energiák amik ott lebontásra kerültek, azok bizony nem kellemesek, és van némi közük a manipulációhoz, a félelemben tartáshoz, az anyai, női energiák teljes tagadásához, ellehetetlenítéséhez, többek között.

 

Eddig  sosem vált el a globális munkám a magammal való egyéni munkámtól, tehát mindig egyszerre történt, vagyis az által a magamét is tudatosítva, beálltak a változások az egyéni életemben is.

 

Ehhez képest döbbentem meg azon, hogy hazajövetelem után bizony megkaptam mindent kicsiben, egyéni szinten, amin odakint mint csoport globálisan dolgoztunk.

 

Fel is adta a leckét, és izgalmas tapasztalásnak bizonyult szakmailag is, hogy ezeket az energiákat, régi mintájú működési módokat most már hogyan tudom tudatosan kezelni és végérvényesen lebontani a saját mikro világomban is.

 

Kiderült az is, ahogy itthon dolgozni kezdtem rajta, hogy bizony sok ítéletet és bírálatot hoztam haza magamban ezekkel a manipuláló, zsaroló, megfélemlítő, élősködő mintákkal kapcsolatban. Fura érzés, hisz egyrészt erre vagyok teremtve, hogy ezeket bontsam, és áttranszformáljam élő energiává, másrészt, ha valamilyen szinten nem látnám meg, nem érzékelném, akkor bizony hogyan tudnám bontani, és átfordítani.

A felismerés pedig megkülönböztetésként jelenhet meg bennünk, ami bizony a polaritás miatt egyből kap is egy minősítő jelzőt, hogy tudatosan lehessen átalakítani. Hm. Ez lett bizony az egyik tanulásom ebből a történetből, hogy hogyan ismerjem fel anélkül, hogy minősíteném, és hogyan transzformálódik anélkül, hogy én bármilyennek is bélyegezném. Még mindig furcsa, de remélem van aki érti a dilemmámat, főleg azok, akik dolgoznak hasonló formában energiaátalakítással.

Az én feladatom megtalálni azt a hangfrekvenciát, amin az adott minőségi energiaminta rezeg, ezek általában elég mély, és sűrű energiák szoktak lenni, és addig emelni a hangoktávokat, míg teljesen át nem fordul és el nem éri azt a bizonyos arany rezgés frekvenciát, amin visszakerül a fénybe, hogy úgy mondjam.

 

De vissza a kis történetemhez.

 

Szóval megjelent itthon kicsiben, ugyan az a minta, mint odakint.

 

És persze elsőként, ahogy megnyilvánult XY-n keresztül, én képtelen voltam a további szóbeli érvelésre - hisz láttam hasztalan-, így megpróbáltam a hangokkal rezegtetve mondhatni jobb belátásra bírni.

Közben persze figyeltem a reakcióját, ahogy szinte menekült fel a hangomtól a lépcsőn, én  meg mögötte, és a bokájától húztam felfelé a hangokat a háta mögött.

Most így visszanézve, kívülről igen viccesen nézhettünk ki, mikor az asszony hangokkal kergeti a palit a lakásban.

Hát ez a különbség mondjuk a spiri és egy átlag pár között, kicsit bővül a repertoár, egymás meggyőzését illetően.

Persze ezek ettől még ugyan olyan minőségek, semmivel sem különb az, aki simán leanyázza a másikat, vagy lehangozza, ez csak viccessé tette, legalább is számomra.

 

Gyorsan összeszedem, hogy milyen pontjaimon lettem megszólítva ebben a kis történetben.

A legdurvábban az anyai, ősanyai részem érezte megszólítva magát, és kétségbeesve kereste azokat a megoldásokat, amikkel megvédhetem a fiam a direkt érzelmi manipulációtól. Az egyik alkalommal szó szerint azért kötött belém XY. a gyermekem előtt, hogy neki fájdalmat okozzon. Ez számomra egy patt helyzet volt, mert ha hagyom, hogy bántva legyek, az is fáj a fiamnak, hisz azt látja, hogy bántják az anyját, ha pedig harcba szállok, akkor meg annak a látványa fájt volna neki. Ez igen nagy tehetetlen érzéssel töltött el.

Nem csigázok senkit sokáig, ezért itt mondom el ennek a részemnek végül mi lett a feloldása magamban.

Rájöttem egy ponton, hogy amennyi mindenen mi a fiammal már keresztülmentünk, amennyi fájdalmat, veszekedést mi már átéltünk, azt hiszem már nincs olyan létező a földön, aki annál többet tudna nekem ebben a témában mutatni. Sőt, ahogy végig mentem az egész nagylélekszintű történetemen, ahány bolygó szintű mocskot rajtam keresztül már áttranszformáltunk a különböző munkákon, nincs olyan létező, aki ezt önmagában képes lenne űberelni. Tehát mondhatni eljutottam arra a pontra, hogy kit érdekel, csináld, kibírtam már ennél én is meg a gyerek is sokkal többet, így megint csak kacagni tudtam magamban az egészen. Ezzel ez fel is oldódott bennem, és azon nyomban abba is maradtak az ilyen próbálkozások kívül.

 

duhos-kislany.jpgA másik megszólított részem a dühös, szintén tehetetlen kicsi lány volt, aki kiszólt belőlem. Az a részem nem volt képes megérteni a szükségtelen, nagyon erős akarattal nyomást, zsarolást, manipulálást. Jah, igen, főleg azon a részen akadt ki, amikor XY. lement valami annyira túlrészletezetten az anyagi, pénzügyi síkra, hogy számomra már átláthatatlanná vált. Akár hányszor úgy tűnt, hogy közös nevezőn vagyunk az elszámolásokban, előrántott újabb, még korábbi esetet, amit szerinte még nem rendeztünk anyagilag.

Ez olyan volt, mintha már kábé az előző életeink elszámolatlanságát hozta volna fel, legalább is kezdett annyira banálissá válni. Ettől viszont nőtt a bennem lévő kicsi lány tehetetlensége, hogy ebben az emberben egyáltalán nem lehet megbízni, lassan már azt sem hiszem el, amit kérdez.

Ez a részem bizony nem volt válogatós a kifejezésekben, itt már keményen megjelentek tehetetlenségemben mindenféle cifra jelzők, amit eszem ágában sem volt elfojtani, hisz megakartam nézni, hogy milyen érzések tudnak még előbukkanni a legmélyebb rétegeimből, így a tombolásom közben is tudatos maradtam, és még szinte kértem, hogy spannoljon még, ha már jön akkor had jöjjön fel az összes érzésminta.

Jött is, meg is figyelhettem, tudatosíthattam, és ment is, örökre immár. Ez bizony még ott volt, vagyis inkább visszaépítettem belőle valamennyit odakint Rómában. Ez a kis dráma nem volt hosszabb 5 percnél, majd már felszabadultan nevettem az egészen, hálásan megköszönve, hogy mutatta nekem a drága ember.

 

Az ingatlan eladásunkban sem tudtunk közös tudati szintre, közös nevezőre jutni.

Ő a szokásos módon, ahogy eddig is minden ember működött, az ingatlan piac összes hitrendszerével és közvetítői kelléktárával együtt képzelte az ingatlanul eladását.

 

Azt tudni kell, hogy én már a kettővel ez előtti ingatlanomat, ami lassan 10 éve került eladásra, és az akkori vételt  is már teljesen más tudatossággal csináltam. Tudtam, hogy minden ingatlannak egy tulajdonosa van, amíg én annak érzem magam, addig én vagyok, ahogy elengedem, már meg is van a következő, csak engedjem meg, hogy akkor jöjjön be, amikor annak ott a legjobb ideje, minden szempontból, amit én nem biztos, hogy tudhatok, vagy látok, így a legszerencsésebb a megengedés állapotában lenni folyamatosan.

 

Akkoriban még persze használtam ingatlan közvetítőket, de akkor másból gyűjtöttem a tapasztalatokat. Például a 100-ik ingatlanosnál, mikor mindenki a saját elképzelése szerinti ingatlanokat akarta rám tukmálni, egyszer csak megjelent egy olyan, aki csak ránk nézett a férjemmel, és egyből tudta mi kell nekünk. És tényleg. Elvitt, megmutatta, és az lett a házunk, egyszerűen tudta, hogy nekünk mi kell, és azt mutatatta, és nem azt, ami van, nem azt akarta ránk szabni… Nagy különbség.

 

Azóta többször kerültem az ingatlan adásvétellel kapcsolatba, és állíthatom, hogy ha képes vagy elvonatkoztatni az összes hitrendszertől, ami alapján mindenki működik, akkor a te ingatlanodnak sem az értékét, sem az eladhatóságát nem befolyásolja az, amit mindenki hisz. Most ebbe nem mennék bele mélyebben, de erre való a csoportos hitrendszerekről, vagyis a kollektívtudat csordaszelleméről való tudatos leválás, és a belülről fakadó, mély, tudatos értékek előhívása, mivel az sokkal magasabb tudati frekvencián rezeg mint a kollektív tudat, így azt felül is írja. Erre rettentő sok élő, valós tapasztalatom van, hisz ezt mutatom másoknak is, hogyan írhatod így át a valóságodat.

 

jon-a-tanar.jpg

Ezért is volt számomra megdöbbentő a volt párom hitrendszer dömpingje az adott témában is, hisz t-tanár, akinek az lenne a feladata, hogy másoknak megtanítsa, hogyan jöjjenek le a hitrendszerekről.  Talán ez tényleg nem csak egy hitrendszer, hanem mélyebb igazság, hogy „aki tudja csinálja, aki nem tudja tanítja”? Sőt, lehet, hogy pont azok tanítják, és pont azt, amivel a legtöbb problémájuk van önmagukban? Hisz azért kapja olyan sűrítetten, hátha egyszer megvilágosodik rá?

 

Nem tudom, most csak kissé elkalandoztam, e mögé gondoljon mindenki amit szeretne.

 

 

 

A lényeg, hogy 1 héttel a hazaköltözése után, visszajutottam magamba.

 

Hogy is nézett ki ez a történet energetikailag?

 

Hoztam egy nagyon mély belső választást, döntést, a lélekhangom szólt ki belőlem, hogy most jött el a vége a kapcsolatnak teljesen. Bár úgy tűnt, hogy már rég külön vagyunk, de az csak a látszat volt, hisz a házunk, mint a közös életünk szimbóluma, tere az még egyben volt. Tehát csak úgy tűnt, hogy szétváltunk, de ezt nem vittünk még végig a teljes szétválásig.

 

Miért nem?

Ennek több oka is van.

Magam részéről egyszerűen tudtam, hogy még számomra nem jött el az idő, mert sokkal fontosabb feladatrész megélésében voltam, hisz az eddigi tapasztalataimból, és ahova eljutottam, arra kezdtem el előhívni a csoportos foglalkozásokat. Mivel ezt magamból hívtam elő, nem kívülről vásároltam meg pénzért, így igen sokat vajúdtam egész nyáron. Tényleg olyan volt mint egy szülés. Szellemi szülés, formát adása annak, ami már bennem előhívódott. Ezért nem volt se időm, se energiám a szétválásunk fizikai lebonyolítására.

 

De ahogy megfigyeltem a volt páromat szakmailag, ő sem úgy ment el a kapcsolatból, hogy mindent lezárt, hanem egy úgymond hozzám képesti meghatározottságban. Tehát szüksége volt rám, mint mumusra, hogy hozzám képest tudjon, ahhoz képest tudjon egy másmilyen kapcsolatban lenni. Ami persze csak látszólag másmilyen kapcsolat, hisz az alap hiány minta attól még ott fut a mélyben, csak a felszínen tűnik mindig úgy, hogy másik kapcsolatban vagyunk, hisz mindig más személyiségrész felületünkön kapcsolódgatunk az adott párjainkkal, egészen addig, míg fel nem ismerjük a futó alap párkapcsolati program mintáinkat.  

 

De ez egy másik történet, ami a személyiségek kapcsolati minta másolásáról szól, ezzel találkozhattok az anyu-apu minták bontása programokon amúgy.

 

Ezt magamon is megtapasztaltam a nyáron. Nepál után kinyílt egy olyan emléktár részem, ami berendezett egy olyan kapcsolatot, ahol kiderült számomra, hogy nem kevés közös életet éltünk meg együtt. Ez amolyan szellemi pár minőség volt, amolyan „nagymester szindróma”. Mivel egyből felismertem a mintát, a futó programrészemet, nem akartam belemenni a kapcsolatba. De az energiák már csak olyanok, hogy addig rántják össze a párokat, amíg dolguk van egymással, amíg nem kerül felismerése, amíg nem kerül kioldásra az adott érzéstartalom, ami összekapcsol minket. Így háromszor rendeződött be az illető az életembe, mire végre sikerült minden köztünk lévő töltést kifuttatni.

 

Ez most furán hangozhat sokak számára, de jelen pillanatban tényleg azokat az időket éljük, amikor egyszerűen zárjuk a régi, több ezer éves ciklusainkat, úgymond karmikus köreinket, és mindenkit berendeznek hozzá, akivel van még lerendezni valónk. Hát nekem ez egy ilyen történetem volt.

 

Na de a szétválásunk energiaképénél tartottam.

 

Hoztam egy választást, ami elindította az eseményeket. Ez viszont minden még olyan részünket megszólította, ahol bizony voltak beragadt energiák, töltések, amik hevesen megmutatták magukat. Erre segített rá a római munka, hogy még erősebben előjöhessen.

 

Ezek a részeim, aspektusaim mutatták meg magukat, kirántva engem a középpontomból.

 

Ahogy tudatosítottam, és leszedtük a társaim segítségével az érzéstartalmakat róluk, közben egyre tisztább tudatosságomba és egyre mélyebben kerültem vissza a középpontomba. És újra emlékezni kezdtem arra, amire már annyiszor, és amit már évek óta élek, hogy az egész világom én vagyok.

 

Semmi nincs rajtam kívül, mindent én magam rakok oda magam számára. Nincs kivel tárgyalni semmiről odakint, hisz mindent én vetítek magamnak.

 

Sőt, arra is emlékeztetve lettem, hogy az új energiákban már tényleg nem akarunk semmit, nem álmodozunk semmiről, már mozdulatlanok vagyunk, és csak hagyjuk, hogy minden körénk rendeződjön. És ezt hányszor tapasztaltam már meg!

 

És hányszor hülyültem el rövidebb-hosszabb időkre, mikor kirándulást tettem egy-egy aspektusomban, vagy rántott ki valamelyik személyiségrészem, lélekrészem, akinek még voltak sérelmei, feltáratlan, lenyomott érzéstartalmai, vagy nem megélt, ki nem élt, be nem zárt körei.

Azt fontosnak érzem megjegyezni a történet végén, és rögzíteni, hogy a volt párommal nagyon szép megoldás született köztünk a legmagasabb perspektíva szerint! Amilyen minták fentebb megjelentek rajtam vagy rajta keresztül, azok nem mi vagyunk, azok csak minták! Tanult, másolt, tudattalan minták! Senki ne azzal azonosítson senkit, mert a valódi lénye mindenkinek ott van a minták mögött. Ezt sose felejtsétek el! Mindenki nagyon szeretve van!

 

2012.11.22-in volt a XI. kapu nyitása, amikortól is elérthetővé válik mindenki számára az An energia, ami a középponti, nullponti semlegesség energiája is, akár így is nevezhetem. Ahogy lejövünk szépen a dualitás világából, vagyis a személyiségrészeink, aspektusaink mind a helyükre kerülnek bennünk, bezáródnak, semlegessé válnak, már nem vagyunk rángathatók érzésminták által, látszólagos szerelemek által, úgy tudunk magunkban átkerülni abba bizonyos ultra valóságba, abba a folyékony közegbe, ami már nem a régi mintáink rabságában vergődve rángat minket.

 

Ennek a tudati átlépésnek vagyok lassan a fizikai határán is, amihez még egy kis takarításra volt szükség.

 

Ezért még egyszer köszönet mindent résztvevőnek aki ebben segédkezett, akár megmutató, stimuláló oldalról, akár az oldásokban, tudatosításokban. Leginkább a volt páromnak, XY-nak, hisz a legjavát ezeknek a mintáknak vele éltem meg. Nagy és komoly vállalásunk volt ez nekünk, hogy így odaraktuk egymást egymásnak ehhez.

 

Azt hiszem kész vagyok önmagamban a nagy ugrásra, ami a fizikai világom változásával is járni fog vélhetőleg.

 

Hogy hova, kivel, és egyáltalán?

 

Semmit nem tudok, és nem is lenne szerencsés semmit tervezni, hisz minden amit én a kicsi fejemben tervezhetek, amit én egyáltalán el tudnék képzelni jelen pillanatban, az csak olyan dolog lehet, ami már volt, hisz csak arról lehet képem.

Úgyhogy most csak vagyok, ott csücsülök magamban legbelül, a valóság gömböcském közepén, és jól vagyok, és csak figyelek, és csak hagyom, hogy történjen úgy és olyan, ami még nem volt .

 

 

Még egy dolog eszembe jutott.

Sokan szokták kérdezni, hogy mi van az után, mikor az eddig ismert érzésminták, tudattalan programok kikerülnek a rendszerünkből.

Sokan az érzéseikkel azonosítják magukat, míg mások meg a fizikai testükkel, megint mások meg a gondolataikkal magukról. Nahát ezek mind nem valósak abból a szempontból, hogy ezeket mind tudattalanul vettétek magatokra, majd jobb híján elhittétek magatokról, és mivel mindig csak ezt tapasztaltátok, tényleg azt hiszitek valóságnak.

 

Most ennek a váltásán vagyunk, ahol elhagyjuk azt amit eddig hittünk, gondoltunk, és valósan elkezdjük megélni és megtapasztalni magunkat.

 

Ott is vannak érzések, sőt, modnhatnám úgy, hajaj, de még mennyire!

 

De ott már a feltételnélküli szeretet van, együttérzés van, elfogadás, megengedés érzése van, örömérzés van, de egy olyan teljes megnyugvás öröme, nem olyan harsány, poláris, ahol egyik pillanatban nagyon örülök, majd aztán átcsap és a másik pillanatban sírok.

 

Minden sokkal finomabb, árnyaltabb, kiegyenlítettebb, olyan puha, és meleg, és lágy közeg.

 

Képlékeny, folyékony, meghatározhatatlan, és rögzíthetetlen, és minden pillanatban annyi minden történik, mindig történik, hogy nincs is idő leírni, megírni, hisz amikor éppen leírod, akkor vissza kell menni egy olyanba ami már volt, és az már nem a jelen, hanem a múlt, de most mégis megtettem, mert azt érzem, hogy most le kell zárnom egy hatalmas ciklust magamban és magától íródott ki belőlem ez a kis összefoglaló.

 

Na igen, ez egyébként a korábbi történetrészeket leszámítva két hét történése bennem. És ilyen a jelen, van hogy olyan érzésem van egy-egy nap után, hogy több ezer év fordult át rajtam, bennem. Nagyon izgalmas és mozgalmas, csak bíztatni tudok mindenkit, hogy engedjétek el azokat a fránya ragaszkodó, kapaszkodó, csimpaszkodó érzésmintákat, csudába velük, hisz már Ti magatok is nagyon unjátok, csak annyira megszoktátok… ennyi az egész.

 

Itt vagyunk egy kapuban, amin túl odajutunk vissza önmagunkban, ahol már nagyon rég óta nem jártunk, de nem idegen számunkra, sőt!

 

aranykapu.jpg

 

Ott vagyunk igazán otthon, hisz amit eddig hittünk otthonunknak, valóságunknak, az volt hideg, rideg, elkülönült, és a lelkünk nagyon fázott ebben.

 

Miért is kéne félni attól, hogy visszatérjünk oda, abba, akik mindig is voltunk?

 

Miért ragaszkodnánk olyanhoz, amik sosem voltunk? Csak elindultunk egy nagy-nagy kalandra, tapasztalásra, ahol ráadásul hányszor gondoltunk magunkban, hogy én nem emlékszem, hogy ezt terveztem volna?

 

Hát most induljunk visszafelé, hisz az nem is kaland, mert eddig voltunk abban,  hanem ez természetes, hogy hazamegyünk, egyel hazább, egyel valóságosabb közegünkbe tudatilag, mint ahol eddig voltunk, ahol ennyire elfelejtkeztünk önmagunkról.

Emlékezzünk!

 

végtelen szeretettel

 

Shana-Judit

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

andi - sziszimester@gmail.com

Érdekes, mintha lépésről-lépésre ugyanezt a tapasztalást járnám 2.éve . Mintha kicsit sokáig tartana! Nem????

Margit - margit.adamosi@gmail.com

Nagyszerű , részletes festmény egy nagy tükör előttről. Köszönet érte! Küzdés magammal a legnehezebb, mert elsiklik az emberlánya, no meg nem mindig érzékeli élesen a dolgokat, magyarul nem lát. Élvezd a kitisztulet, otthont, a lényedet! Feltétel nélküli szeretettel M.

Petra - Bp

jól lehangoztad :) ez tetszik

 


Webáruház belépés

Regisztráció Jelszókérés

Kategóriák


Facebook

Levelezőlista



Statisztika

Online: 10
Összes: 445224
Hónap: 2703
Nap: 184