Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan találkozhatok azzal, aki valójában vagyok?

2012.01.12

2006-ban egy önismereti előadáson volt egy spontán megélésem. Az előadót elkezdtem látni egy fényburokban, és ezzel egy időben elkezdtek eltűnni a falak, az emberek, egy idő után én magam is, vagyis a testem, már csak az előadót láttam a fényburokban, majd az ő teste is eltűnt, és már csak egy fénygömböt láttam a helyén. Nagyon megijedtem, hogy mi történik, nehogy már Ő is eltűnjön, és ekkor visszajött a kép. Visszajöttek a falak, az emberek, a testem is. Majd ezután még párszor ki-be jártam ebben az élményben, mint ahogy a kamerán a zoom-ot használjuk. Akkor ott megtapasztaltam valósan, hogy én akkor is vagyok, amikor nem ez van, amit eddig láttam, aminek eddig hittem magam. Én minimum az vagyok aki ezt képes volt megtapasztalni. Ekkor ébredtem fel, ahogy képes voltam meglátni, hogy több van, több vagyok annál mint ez a kép amit eddig néztem, és ráadásul Én magam döntöm el, hogy mit és meddig nézek, hiszen képes voltam ki-be járni belőle. Akkor,  ott, ugyan az a kép jött vissza, és folytatódott az életem ugyan úgy mint előtte. De elindultam felfedezni, megismerni hogy ki is az, akinek eddig hittem magam és megkeresni azt, aki emögött valójában vagyok. 6 éven keresztül haladtam magamban rétegről rétegre befelé, rengeteg belső harccal, elengedésekkel, felismerésekkel és végre mostanra jutottam be teljesen a valódi önmagamba. Közben teljesen átalakult a külvilágom, mert ahogy haladtam befelé, ahogy valamit felismertem, elengedtem, és aszerint valósan cselekedtem is, úgy változott a külvilágom is. Eltűntek emberek mellőllem, jöttek helyette mások, abba hagytam az addigi munkámat és megtaláltam a valódi életfeladatomat, amiért születtem, amiben boldog vagyok, kiteljesedett. Megtaláltam legbelül valódi Ön-Mag-amat és szerelembe estem magammal, és vezetve vagyok minden pillanatban a lelkem, szellemem által és csak hagyom, engedem és élvezem.

Az évek alatt, sok ember jött hozzám, először mint hangmasszőrhöz, majd mint Kapcsolatteremtő Gyógyítóhoz. Nagyon sokszor mondtam el azoknak a felismeréseimet, az addigi tapasztalatomat, felismert belső tudásomat, akik kérdezték, akik szerették volna magukat megismerni, vagy megérteni, miért vannak olyan helyzetben amiben vannak, miért vannak ilyen-olyan betegségeik. Mindig pont addig a pontig tudtam segíteni másoknak önmagukkal kapcsolatban, ahol én is tartottam magamban. Úgy mondtam mindenkinek, ahogy az számára a legjobb volt, egyedien, mert egyszerűen csak engedtem, hogy átjöjjön rajtam keresztül az információ saját Magától saját magának. Ezekből az információkból én magam is tanultam saját magamról, minden üzenet nekem is szólt, így haladtam én is a saját belső utamon. Van egy alap működés, ahogy mindannyian, az egész emberiség működik, amit mindenkinek elmondtam. Szerettem volna leírni már többször, mert úgy éreztem ezt mindenkinek tudnia kéne, de valahogy sosem tudtam megírni. Karácsony előtt jutottam magamba be legbelülre, a legfájdalmasabb, a legelzártabban lévő belső magomba, az én csodás gyermeki, tiszta Lelkemhez, ahol minden egységben van, ahol mindennel egy vagyok, ahol és aki valójában Vagyok. És ez után, most már végre, hogy valósan itt Vagyok, képes voltam leírni az eszenciáját, azt amit már számtalanszor elmondtam, mert ugyan eddig is tudtam, de még nem voltam ott, még nem éltem meg, és ezért nem voltam képes megírni.

Szeretném ezt a magamon átégetett felismerésemet megosztani immár mindenkivel.

Köszönet érte a két hatalmas Mesteremnek Csattos Ilonának és Adamusnak!

Fogadjátok szeretettel

Pásztor Judit

 

Hogyan találkozhatok azzal, aki valójában vagyok?

"Hogy mit kell tenni, azt sokan tudják.
Hogy hogyan kell tenni,
Az kevés embert érdekel.
S még ennél is kevesebb az,
Aki meg is meri tenni. (Sri Chinmoy)

 

baba1.jpg

   Amikor megszülettél, ott volt az a pici gyermek, te magad, aki teljes egységben volt mindennel, és azt látta, hogy minden van, és mindenre képesek vagyunk, hisz egységben vagyunk… biztonság, bizalom a mindenben.

  Elkezdtek áramolni feléd az anyai és apai energiák, a saját képtelenségeik, a saját félelmeik, és az arra való saját megoldásaik, ahogy megpróbálták élni az életüket, és életben maradni, amit ők tartottak eredményesnek. Ezt te láttad, és érezted, hogy amit ők, és ahogy csinálnak az nem jó, nem értetted, hogy miért nem látják, hogy minden ott van, miért arra figyelnek, ami nincs. Ők meg nem értettek téged, miért úgy működsz, ahogy. Természetesen, egységben, és elkezdték a saját képtelenségeikből megmutatni neked, hogy szerintük hogy kéne működnöd, ráadásul ezt mind azért tették, hogy neked jobb legyen, mint nekik.  

Egy olyan dolgot szerettek volna akarattal és erővel rád nyomni, amit ők sem ismernek, ők sem élnek, hanem a saját hiányukat, félelmüket, képtelenségüket próbálták rajtad keresztül korrigálgatni, hogy majd neked már jobb legyen.  

ellenallo-gyerek.jpg

 

 

Minden szülői minta így működik, hogy olyat szeretne adni és megtanítani a gyereknek, ami nála nincs ott, ami az ő hiánya, félelme.  Ennek a nyomásnak persze a gyereknek természetes módon kell egyből ellenállnia, és itt ezen a ponton hozza létre, arra a témára a védelmi falát, hogy na köszönöm szépen én ezt nem kérem, mert ez nektek sem jó, hisz látom, nálatok sem működik, hisz látom, miért akarjátok ezt rám erőltetni.

Ráadásul nem egy szülőt nézel, hanem apát és anyát, és ugyan arra a képtelenségre van legalább két verzió, melyik hogy viszonyul hozzá. Persze ők azért találkoztak, mert pont egymáshoz képest ellentétesen reagálták le az adott félelmet, képtelenségprogramot. Tehát te egyből két téves megoldást látsz (ami persze sosem lesz megoldás) de te, mint pici gyerek ezeket látod elsőként, így ezek közül fogsz választani attól függően, hogy melyiket tartod eredményesebbnek.  Azt választod, amelyik szerinted közelebb áll ahhoz a valódi teljességélményhez, amire még akkor emlékszel…

Ez a legbelső fájdalmunk, ez a gyökér fájdalma az önfeladásnak, amikor azt érzed, hogy ahogy te vagy teljességben, egységben, úgy nem vagy jó számukra.  Ez  úgy jelentkezik, hogy miért nem értetek meg, miért nem láttok engem, miért akarjátok, hogy más legyek, mint ami valójában vagyok.  Itt éli meg az ember azt, hogy milyen az egységből kiszakadni. Ez nagyon fájdalmas, ezért erre kell a legnagyobb védelmi falat felhúzni magunk köré, elkülönülni a belsőnktől, azért, hogy soha többet ne érezzük ezt a fájdalmat. Erre hozzuk létre azt a védelmi személyiségrészt, akinek csak azaz egy feladata van, hogy ezt éberen figyelje, nehogy megint fájjon.  Tehát van egy rész bennünk aki folyamatosan azt figyeli, hogy ne jöjjön ilyen külső támadás, ezért egyfolytában azzal találkozunk, mert mindig az történik velünk amire figyelünk… csak erről nem tudunk, mert ez tudattalanul zajlik bennünk.

veszekedes2.jpg

Ez az alap elhatárolódás, elkülönülés, alap ellenállás. Amik már utána jönnek az életre, anyára, apára adott válaszaink, és ellenállásaink, azok már mind erre rakódnak rá, és ott már mivel nem vagyunk egységben magunkkal, ott már mindig választunk, anya vagy apa mintája között, és próbálunk lavírozni, ahogy számunkra az elfogadhatóbb, eredményesebb. 

Mihez képest eredményes?

Ami az életösztönünknek megfelelőbb. Ezért általában, az élet bármely szituációjára valamelyik alapján fogunk reagálni attól függően, melyik volt az erősebb szerintünk.  De amikor az erősebbet  választjuk, közben a gyengébbet sajnáljuk, vagyis ha apa volt a domináns, akkor anyát sajnálni fogjuk, de közben meg is vetjük hogy miért ilyen gyenge, miért nem áll ki magáért. De van, hogy azt tartjuk eredményesebbnek aki a gyengébb, akit sajnálunk, mert látjuk, hogy a sajnálat folytán eredményesebben éri el a céljait. Ezer féle variáció lehet.

Ebben a tébolyult útvesztőben veszünk el, és keressük az egyre jobb megoldásokat számunkra.

Most már talán így látható, hogy miért nem fog soha valós megoldást szülni, akár mit is döntünk, akár hogy is írjuk át a jelenlegi programjainkat, hiába oldogatunk, boncolgatunk, tárunk fel okokat, és mindig azt hisszük, hogy most már meg van.  Az még mindig az előző, múltbeli programnak egy javított verziója lesz csupán, még ha eredményesebbek is leszünk tőle a saját életünkben, hozhat minőségi változásokat bennünk időlegesen. Ez az amikor egyre közelebb és közelebb kerülünk a saját belső igazságpontunkhoz rétegről rétegre,  és akkor egy ideig úgy, azzal már jobb érzéssel azonosulva,  kevésbé érzünk magunkban egy belső feszültséget, egy időre megnyugszunk. De mivel ez még mindig az első, gyökér elválasztódáson kívül van, ezért egy idő után megint nyomást , belső feszültséget érzünk.

Valójában ez lesz a mi személyiségünk, így alakul ki, így hozzuk létre, ahhoz képest, akik valójában vagyunk, eredendően a mélyben, elzártan immár.  Ez a személyiség már mindenről csak hisz valamit, mindenről csak gondol valamit és a múltban kialakított gondolkodásmód szerint reagál a külvilágára, az egész életre.

nem-akarom-latni.jpg

A külső társsal is így találkozunk, és addig vagyunk vele együtt, és addig nézzük azon keresztül a sajátunkat, amíg egy bizonyos rétegig ő tud minket magunknak kívülről mutatni. Ha már nincs mit mutatnia, mert ő addig tudta, ott jön be az újabb társ, akit beránt az a belső mágnesünk, ahol épp vagyunk önmagunkon belül. Pont olyan szerelem jön, aki pont ott van, pont azon a rétegen magán belül mint mi, csak éppen annak a másik szélén polárisan és pont ugyan azok a képtelenség minták futnak benne, mint bennünk, csak ellentétesen próbálja túlkompenzálni. Vagyis például, ha mi félénkek, visszahúzódóak vagyunk, akkor olyan társ iránt érzünk majd vonzalmat, aki ennek pont az ellentéte.  Megnézhetjük rajta keresztül, kívülről, hogy hol tartunk, hol vagyunk magunkon belül, mi az, amik még futnak bennünk tudat alatt, anyai, apai minták, a kollektív tudattalanból másolt, magukévá tett programok. Ő azt fogja mutatni, amelyiket megtagadtuk, aminek ellenálltunk, amelyiket elítéltük, amit egész életünkben el szeretnénk kerülni.   

Van két nagyon fontos törvény szerűség.

Az egyik az, hogy mindig az történik velünk amire figyelünk, amire a figyelmünket fordítjuk.

Azok a szülői minták, amiknek ellenállunk pici korunktól fogva, azok tudattalanul működnek bennünk, anélkül hogy észrevennénk. A tudattalan ellenállás, amivel egész életünkben el szeretnénk kerülni, létrehoz bennünk egy olyan személyiségrészt,  aki folyamatosan azt figyeli, hogy nehogy ez történjen velünk, nehogy ilyenek legyünk.  Mivel ezt figyeli bennünk egy rész tudattalanul, és mivel mindig csak az történhet velünk  amire figyelünk, ezért állandóan ezzel találkozunk  a világunkban, ráadásul az életünk minden területén egyszerre, mindig. Minden pillanatban mindenhol megnézhetjük, és észrevehetjük, hogy minek állunk ellen, mit tagadtunk meg, mit próbálunk elkerülni, mitől menekülünk folyamatosan. Úgy a családban, mint  a munkahelyen, a társadalomban, bárhol. Minden pillanatban ugyan azzal az érzéstartalommal reagálunk le mindent, és így minden pillanatban újra erősítjük.

A másik törvény szerűség az, hogy mindig azt kapjuk, amit adunk, ami kiáramlik belőlünk gondolatilag, érzelmileg, csak az tud visszajönni.

Minden energia, így a gondolat és a hozzá társított érzelem is.  Ezért, amilyen energiák áramlanak ki belőlünk tudat alatt folyamatosan, az energia kiegyenlítődés miatt, majd pont ugyan olyan energiák fognak vissza is jönni.  Amikor visszajön, az megint rossz érzést, megint ellenállást vált ki bennünk és ennek az ördögi körnek sosincs vége, míg nem tudatosodunk rá. Hiába próbálunk a tudatos részünkkel „pozitívan” gondolkodni, hiába vágyunk bármire, hiába szeretnénk bármit elérni, és arra jó érzésekkel gondolni, addig míg a tudattalanból minden pillanatban, észrevétlenül mennek ki pont azok a gondolatok és érzések, amik ezt folyamatosan megakadályozzák.  Ha érzékenyekké válunk ezekre az energiákra, nagyon jól lehet érezni, hogy a tudatos pozitív vágyhoz, szándékhoz bizony hozzátapadnak azok a tudattalan képtelenségek, félelmek. 

Hogyan lehet ezt megállítani, és hogyan lehet valósan abbahagyni?

Éber figyelemmel!

Úgy, hogy  az életünk minden egyes pillanatában bármi is történik velünk, bármit is mutat a külvilágunk, nem azt reagáljuk le ami történik, hanem egyből saját magunkat figyeljük, hogy ez milyen gondolatot kapcsol be és az milyen érzést vált ki bennünk. Ott tudjuk felismerni és ott tudjuk először megállítani, hogy már nem gondoljuk végig, már nem megyünk bele ugyan abba az érzéstartalomba.  De ugye ez, mikor a külvilágunkra reagálunk, amikor már ott megjelenik és az számunkra kellemetlen érzés, az már csak a következménye annak, hogy belőlünk tudattalanul folyamatosan megy kifelé. Ezért egy idő után, ha már jól ismerjük és meg tudjuk állítani amikor kívülről találkozunk vele, elkezdhetjük megfigyelni azt, hogy mi mikor és hogyan gondolkodunk  és érzünk úgy minden pillanatban.

"Nem lehet megoldani problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel létrehozruk őket. " Albert Einstein

Nézzük meg máshogy, ami miatt fonák az egész, és sose tudunk a végére járni az eddig ismert működési módjainkkal, az eddigi gondolkodásmódunkkal.

Az egyik, az, hogy egyfolytában kifelé figyelünk, a külvilágot figyeljük, hisz ott láthatjuk meg, hogy mi zajlik bennünk. Addig rendben van, hogy nézzük a külvilágunkat, csak az a baj, hogy amit látunk, mindig arra reagálunk. Vagyis ami már egyszer kiment belőlünk, mint a külvilágra adott válasz, azt látjuk, és azt amilyennek látjuk, kivált belőlünk egy olyan érzést, ahogy eddig is mindig éreztünk, mikor reagáltunk rá, és abból kiindulva akarunk egy újabb válaszreakciót létre hozni. Mit csinálunk?

Valójában egyfolytában a múlt eseménye által aktivált érzésre adott válaszunk következményeire reagálgatunk, és így állandóan ugyan azt kapjuk vissza, csak mindig az utolsó válaszreakciónknak megfelelő, módosított formában.

Erre mondjuk, hogy vegyük észre, figyeljük meg, de ne azonosuljunk vele!

A másik dolog,  hogy ezek a reakciók a fejünkben megszülető gondolatok csupán, amiket mi gondolunk a dologról, az adott helyzetről, személyről, ami nem az, ami valójában ott van az adott szituációban.  Mit fogunk gondolni? Azt,  és úgy, amit a legelső alkalommal gondoltunk, amilyen véleményt, megfogalmaztunk magunkban (mondhatom durvábban is, ahogy megítéltük a helyzetet, az adott szülőt annak idején) és az alapján reagáltunk. Onnantól kezdve ez a mi saját gondolkodásunk az adott dologról, amivel azonosítjuk magunkat, hisz mi gondoltuk. És minden egyes hasonló jellegű szituációt ugyan azzal az érzéstartalommal fogunk tudattalanul lereagálni, ugyan azt fogjuk gondolni.

A legszomorúbb az, hogy sosem voltunk ezek, akiknek gondoltuk magunkat. A lelkünk ott figyelt csendben a mögött, amit hiszünk, gondolunk a világunkról, valójában saját magunkról.

Miért érezzük mégis fájdalmasnak, hogy ne azzal azonosítsuk magunkat, amit csak hiszünk magunkról?

Ezen nagyon sokat rontanak a különböző önismereti segédletek, amik arról beszélnek, hogy nekünk van egy csúnya, rossz egónk, és azt kell elengedni, lebontani, legyőzni, hogy végre megtaláljuk valódi önmagunkat. De mivel akinek ezt mondják, az éppen az, akit le kéne bontani, így mivel ezt is külső támadásnak éli meg, ezért alapból ellenáll neki, és már be is zárult a kör. Ezért érzik sokan fájdalmasnak, küzdelmesnek az önismeret útját, vagyis valójában a saját személyiségük/egójuk persze, hogy fájdalmasnak éli meg, és abból a nézőpontból tényleg minden egyes felismerés önmagunkról felér egy kis halállal.

vitatikozo-szulok.jpg

Ezért ajánlják azok, akik már valósan bejutottak saját magukba, hogy csak figyeld meg magadat, minden pillanatban, hogy milyen helyzet, szituáció milyen érzéseket vált ki belőled. Csak figyeld meg, és ne azonosítsd magad vele, tudd, hogy ez nem Te vagy most, ez az érzés, ami megjelenik benned, csak a múltból bekacsolt reakció csupán, ami ráadásul nem is a te valós reakciód, hanem az anyai, apai érzelmi minta, amit ahogy elkezdtél annak idején megtagadni, már magadévá is tettél. 

Tehát ami neked itt és most úgy érzed fáj, az nem most van és nem a tied, sosem volt az, sőt annyira nem, hogy pont az ellenkezőjét akartad, ezért tagadtad meg, ezért kezdtél el neki ellenállni és ezzel tetted rá a figyelmedet véglegesen, hogy veled még véletlenül se történjen ilyen, köszönöd szépen Te ebből nem kérsz.

Tudd, hogy azok a szituációk, azok az emberek, akik a jelen pillanatodban beindítják benned ezeket a múltbeli érzéseket, a legnagyobb ajándékod saját magad számára,  hisz rajtuk keresztül veheted észre, rajtuk keresztül láthatod meg minden pillanatban, hogy miket hiszel magadról .

Ez még csak az egyik oldala, amikor a külvilágodon keresztül megláthatod, hogy miknek álltál ellen a szülő mintákból, azoknak milyen érzéstartalma van.  Mivel kifelé figyelsz, a külvilágodat figyeled, mindenről és mindenkiről minden pillanatban véleményt alkotsz magadban. Erősebb kifejezéssel megítéled, valamilyennek minősíted.

Ezt miért teszed?

Mert ahhoz, azokhoz képest tudod magad meghatározni valamilyennek.

Jobbnak, vagy rosszabbnak, okosabbnak vagy butábbnak, szebbnek vagy csúnyábbnak, mindenen keresztül összehasonlítasz, és értékeled, vagyis szintén durvábban, megítéled saját magad valamilyennek és ezt fogod gondolni, hinni magadról, hogy te az vagy, és olyan vagy.

És milyennek fogod ítélni magad?

veszekedes2.jpg

Olyannak, ahogy szintén az elején viszonyultál az anyai és apai mintákhoz, az ő működési módjaikhoz, ahogy láttad, hogy anya és apa hogy viszonyulnak egymáshoz, és te ott választottál a két szülő között minden egyes szituációban, helyzetben. Az egyiket elítélted, a másikat sajnáltad, és közben elítélted. Ennyire egyszerű minta alapján fogsz minden pillanatban gondolkodni saját magadról.

Akkor ki is gondolkodik rólad így? Kik is gondolkodnak rajtad keresztül másokról mindenféle módokon? Hol vagy Te ebben a történetben, ha eddig anya és apa gondolat mintái, véleményei alapján láttad az egész világod? Hol vagy te, és ki vagy te valójában? Ki éli helyetted az életedet, anya és apa? És ők vajon kiknek az életét élték, sajátjukat, vagy szintén az anyai és apai mintáikat?

 

Nem, Te az a csodás létező vagy, aki mindig is ott figyelt csendben a mögött, akit hittél magadról. Mindig is képes voltál mindenre, és mindig is ott volt minden tudás benned. Te még tudtad, hogy egységben vagy a világgal és hogy minden érted van, és minden van. Te még képes voltál bármire, volt hozzá merszed, bátorságod. Ez volt az, amit a szüleid nem tudtak. Azt  hitték, Te egy olyan pici gyerek vagy, akit majd nekik kell valamilyenné tenni, nevelni és féltettek. Féltek attól, hogy nehogy olyan kudarcok érjenek téged is, mint őket. Féltek, hogy nehogy valami bajod essék, egyszerűen féltettek mindentől. Ebben az igyekezetükben te elhitted magadról, hogy nem vagy jó úgy ahogy vagy, veled valami baj van.

Elhitted!

És azóta is ezt hiszed. De csak hiszed, gondolod!

Hagyd abba, hogy ezt gondold, hagyd abba, hogy megpróbáld bebizonyítani magadnak, a szüleidnek, a világnak, hogy Te igen is képes vagy, te igen is tudsz, te igen is jó vagy úgy, ahogy vagy. Nem kell bebizonyítanod, mert ott legbelül mindig tökéletes vagy. Most is! Csak hagyd abba a gondolását, csak figyelj, legyél az éber figyelem, és felfedezed, mint ahogy már sokszor fel is fedezted, már rengetegszer megtapasztaltad, csak mindig elfelejted, mert visszatér a tudattalan automatizmus, mindig bekapcsol anélkül, hogy észrevennéd.

Figyeld magad, az érzéseidet, a gondolataidat és tudd, hogy az nem Te vagy!

 

meditacio_146420_77750_n.jpg

 

Állj meg egy pillanatra, végy egy mély levegőt, lazítsd el magad, és csak figyelj, érzékelj éberen.

 Ne értékeld, ne elemezd, ne akard, csak figyeld.

Figyeld meg azt, aki figyel! 

Az vagy Te!

Mindig is az voltál!

 

Pásztor Judit

 
 


Webáruház belépés

Regisztráció Jelszókérés

Kategóriák


Facebook

Levelezőlista



Statisztika

Online: 1
Összes: 433310
Hónap: 3888
Nap: 84